Empátia
Az empátia
lényegében elválaszthatatlan a kommunikációtól. De annyira fontos, hogy
külön is meg kell említeni. Egyrészt azért, mert az empátia nélküli
társadalom atomizált társadalom, ahol többé-kevésbé mindenki egyedül
van. Az atomizált társadalom pedig egyenes út az orwelli totalitárius
elmebajhoz. De azért is foglalkoznunk kell vele, mert az empátia (mint
minden készség) fejleszthető. És egyre inkább fejlesztésre szorul.
Amikor 2020-ban kitört a pandémia, egycsapásra megsokasodtak a
megelőzéssel és az egészség megőrzésével kapcsolatos felvilágosítások.
Miért? Azért, mert a világunk, az életünk olyan nyomás alá került, ami
ezt kívánta. Az empátiával hasonló a helyzet. Napjainkban sokkal több
tényező dolgozik az empátia ellen, mint 30-40 évvel ezelőtt. Ha kicsit
hatásvadásznánk, beszélhetnénk közöny-pandémiáról is. A közöny legalább
annyira virulens, mint a Covid-19 és ha nem védekezünk ellene, ne
csodálkozzunk. Az empátia lényegében a civilizáció immunrendszere. Ha
leépül… A többit el tudjuk képzelni.
Az információ kiértékelése
Régi
axióma, hogy a hiány értéket teremt. Ennek folyománya, hogy amiből van
dögivel, azt nem érezzük értékesnek. Volt idő, amikor az információ
valóban értéket képviselt, egyszerűen azért, mert csak korlátozottan
volt elérhető. Mára ez alapjaiban változott meg. Kis túlzással
kijelenthető, hogy egy számítógép és internetkapcsolat segítségével
bárki bármiről bármit megtudhat. Az információhoz jutás már nem kunszt.
Az új király az információ kiértékelése. Nem az a kérdés, mit tudsz. Az a
kérdés: honnan fogod tudni, hogy valóban úgy van? És mihez kezdesz
vele?
Régen az információhoz jutás sokkal szabályozottabban zajlott. Egyrészt
azért, mert az információhoz jutás fő forrása az oktatás volt. Másrészt
azért, mert a sajtó, a publikálás, az írás világa sokkal zártabb volt,
akár a kompetenciával kapcsolatos elvárásokat, akár a technikai
megvalósítást illetően. Manapság gyakorlatilag bárki lehet információs
médium. Ezzel együtt pedig az, ami korábban csak marginális probléma
volt, mára központi kérdéssé vált.
Az információ kiértékelésének két fő kérdése az információ
valóságosságának, valamint relatív fontosságának megítélése.
Mindkettővel nagyon rosszul állunk. A probléma pedig egyre égetőbbé
válik. Ezért lenne létfontosságú, hogy ezt már az iskolában tanítsák.
Egészség
Gyorsan
határolódjunk el az egészségmániásoktól és szögezzük le: az egészség nem
cél, hanem erőforrás. Méghozzá talán a legértékesebb erőforrásunk. Nem
sok embert találunk, aki hajlandó lenne az egészségét pénzért odaadni. A
többség mégis ezt teszi. Ahogy James Lachard írja az “Interjú Istennel”
c. novellájában: az ember feláldozza az egészségét azért, hogy pénzt
keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. A
bibi ott van, hogy a visszaszerzés a legritkább esetben jár 100%-os
eredménnyel.
Először talán Alex J. Zautra, az Arizoniai Állami Egyetem professzora
állt elő azzal a nézőponttal, miszerint az egészség sokkal inkább
képesség, mintsem állapot. Vagyis nem az a kérdés, hogy valaki
pillanatnyilag egészséges-e vagy beteg, hanem az, mennyire képes
megőrizni az egészségét, illetve mekkora a gyógyulási képessége. Szem
előtt tartva a közegészségügynek a Titanic sorsára hajazó állapotát,
valamint azt, hogy milyen ára van a gyógyulásnak a magánegészségügyben,
nem nagyon lehet kérdés, hogy az egészség képessége drámai módon
értékelődik fel.
A célok megvalósítása
Nagyon
nehéz olyan gyereket találni (főleg a kisebbek között), akinek ne
lennének álmai. Legalább ennyire nehéz a felnőttek között olyat találni,
akinek még vannak. Az átalakulást könnyű a közben kifejlődött realizmus
számlájára írni. De amilyen könnyű, olyan szánalmas is. Mert az igazság
teljesen más. Az emberek nem azt ismerik fel, hogy az álmaik irreálisak
és értelmetlenek. Abba törődnek bele, hogy úgysem tudják megvalósítani
őket.
Vannak, akik képesek egészen hosszútávú célokon is dolgozni. Ők a
kivételesek. A többségre inkább az jellemző, hogy nem tud mit kezdeni a
távolsággal. Minél messzebbre esik tőle térben és időben egy cél, annál
inkább neki sem lát a megvalósításnak. De ez nem azt jelenti, hogy nem
képes rá. Azt jelenti, hogy meg kell tanulnia. Hogy egy divatos
kifejezéssel éljünk, ez a proaktivitás lényege. Az emberiség jelentékeny
része pedig azért annyira reaktív, mert sosem tanulta meg, hogyan
lehetne proaktív.
Újrakezdés
Ugye
hallottuk már, hogy minden változik, csak a változás állandó? És ugye
nem gondoltunk bele abba, hogy ez mennyire nem igaz? A változás sem
állandó. Épp ellenkezőleg: a változás gyorsulása az, ami a XXI. század
talán legnagyobb kihívását jelenti. Nem az a probléma, hogy a világ és
az életünk változik. Az a probléma, hogy ezt egyre gyorsulva teszi.
Mintha egy filmet próbálnánk úgy nézni, hogy egyre gyorsabban pörgetjük.
Nehéz elkapni a cselekményt? Egyre nehezebb lesz.
Mit jelent ez valójában? Azt, hogy régi szakmák tűnnek el és újak
jelennek meg. Ez persze nem újdonság. Ami újdonság, az a folyamat
sebessége. Régen az ember a teljes aktív életét ledolgozhatta úgy, hogy
az élete elején megszerzett szaktudása többé-kevésbé érvényes maradt.
Manapság ennek az esélye egyre közelebb lopakodik a nullához.
Gyakorlatilag biztosra vehető, hogy a mai gyerekek életük során többször
is újrakezdésre kényszerülnek majd. Ez megint olyasmi, ami egyeseknek
zsigerből megy, a többségnek viszont tanulnia kell. Kellene.
Zárszó
Tudjuk, hogy a lista távolról sem teljes. De azt is tudjuk, hogy ha a
listán szereplő készségek szerves részét képeznék az alaptantervnek és a
pedagógusok fel lennének készítve arra, hogy eredményesen adják át
ezeket a tanulóknak, az olyan hatással lenne a társadalmunkra, amit
leginkább a “csoda” szóval jellemezhetnénk. A csodavárás persze nem
hatékony stratégia. Nem számítunk rá, hogy ez máról holnapra
bekövetkezik. De minél többet foglalkozunk a témával, annál nagyobb
valószínűséggel válik valóra.
Jövő héten folytatjuk!
|
|
|
|