Egy radikális nézőpont az oktatásról


Ez a cikk nem fog mindenkinek tetszeni. És akinek majd nem tetszik, annak nagyon nem. Lesznek, akik egyenesen felháborítónak találják. Vállaljuk. Legfőképp azért, mert sziklaszilárd meggyőződésünk: az oktatás akkora bajban van, hogy bizonyos problémákról muszáj nyíltan beszélnünk. Akkor is, ha egyeseknél bejelez a blaszfémdetektor. Ezt nem hatásvadászatból írtuk. Csak szerettünk volna előre szólni.

Az szerintünk már nem vita tárgya, hogy az oktatás bajban van. Aki számára mégis, az úgysem olvassa ezt. Természetesen hosszú lista készülhetne mindazon okokról, amelyek miatt most bajban van. Mi egyetlen tényezőt szeretnénk kiemelni: hogy került az oktatás bajba saját maga miatt?

Ahhoz, hogy ezt tisztázzuk, a legrövidebb út az, ha megpróbáljuk megfogalmazni, mi az oktatás célja. Mit várunk tőle? Esetleg mit nem? Csúnyán-menedzseresen megfogalmazva: mi az oktatás értékes végterméke? Mi kellene, hogy legyen a produktuma? Bár ez önmagában olyan téma, ami könnyen elérhetné egy könyv terjedelmét, itt és most szorítkozzunk három pontra! Amit előreláthatóan három cikkben fogunk kitárgyalni. Jöjjön az első pont!


Az oktatásnak valamilyen készségben kell végződnie

Ez nagyon egyszerű. Van valamilyen tevékenység, amire korábban nem voltam képes, az oktatás hatására viszont képessé váltam rá. Megtanultam írni és olvasni. Megtanultam számolni. Megtanultam bekötni a cipőmet. Megtanultam főzni. Megtanultam produktívan vitatkozni. Megtanultam érvelni. Megtanultam rajzolni.

De mi a helyzet az olyan tárgyakkal, mint az irodalom, a történelem vagy éppen a földrajz? Ezeket ki kellene dobni? Szó sincs róla! Csak nagyon erős újratervezést igényelnének. Soha, senki nem fogja valós érvekkel alátámasztani, hogy miért kell pl. évszámokat bemagolni. Vagy azt, hogy hol vannak bauxitbányák. Abban pedig teljesen biztosak vagyunk, hogy ha Arany János vagy Ady megtudná: irodalomórán meg kell tanulni az életüket, legszívesebben visszautaznának az időben, hogy halva szülessenek. Az pedig örökre megválaszolatlan kérdés marad, hogy a verselemzéseken a szerzők többsége sírna vagy röhögne?

Mielőtt még valaki megpróbálja félreérteni: mindez még véletlenül sem azt üzeni, hogy felesleges lenne mondjuk a világirodalom remekeit tanulmányozni. Csak tegyük fel a kérdést: mit akarunk megtanítani? Azt, hogy József Attila versei milyen szépek? Bocs, de a szépség szubjektív. Sokkal fontosabb lenne az a készség, hogy a diák el tudja mondani (szóban vagy írásban), mit adott számára az a regény vagy vers. Persze ez feltételezi azt a szabadságot, hogy azt gondoljak róla, amit akarok. Természetesen lehet segíteni a felismerésben. De közben észre kellene venni, mennyire fontos a véleményalkotás készsége.

Vagy itt van a történelem. Most tekintsünk el attól, hogy van, aki rajong érte! Mi a történelem oktatásának a célja? Ez nyilvánvaló: az, hogy megismerjük az emberiség (és ezen belül a saját nemzetünk) történelmét. De miért? És ne próbáljunk az “általános műveltség” aduásza mögé bújni! Miért kell egy gyereknek megismernie a történelmet? Szerintünk egyszerű: azért, hogy a tanulságai alapján képes legyen megfelelően kiértékelni a jelent. Mert ez már készség. Nem is akármilyen. De ehhez ennek megfelelően kellene tanítani. Tegye fel a kezét, aki az iskolán kívül valaha is hasznát vette az évszámok bebiflázásának! Azt, hogy jelentkezett a “Legyen Ön is milliomos!”-ba, most hagyjuk… 

Vagy vegyük a saját történelmünket! Mondjuk azt, hogy azért fontos megismerni, mert ez az alapja az egészséges nemzeti öntudatnak. Ami még nem csap át nacionalizmusba, de védelmet nyújt a gyökértelen lét ellen. Oké, ez egy jó cél. De! Miben nyilvánul meg az, hogy valakinek van egészséges nemzeti öntudata? Mert valahogy meg kell nyilvánuljon!  Az ilyen ember valahogy viselkedik, valamilyen szempontok szerint alkot véleményt vagy foglal állást. Ez pedig megintcsak készség.

Utolsó példaként nézzük szegény földrajzot! Az egyik célja lehet pl. a térkép használatának elsajátítása. Ami így 2022-ben magától értetődően foglalná magában a Google Earth és a GPS használatát is. Megtaníthat arra, hogyan jutunk el egy adott helyről egy másik ország adott városába. Ezen keresztül pedig - mintegy mellékesen - megtaníthat olyan dolgokra, mint éghajlati viszonyok, környezeti adottságok és effélék. A lényeg, hogy a földrajznak utazás nélkül nincs igazán jelentősége. Ha valaki soha életében nem utazik sehova, akkor pont mindegy, hogy Bolívia milyen országokkal határos. Ezzel pedig elérkeztünk egy különösen fájdalmas ponthoz: a műveltséghez.


Mondjuk ki bátran: a műveltség önmagában nem képvisel értéket. Készségekkel együtt annál inkább. Ugyanazok a készségek műveltséggel párosulva sokkal értékesebbek, mint nélkülük. De ha nincsenek készségek, akkor a műveltség sem ér semmit. Amikor pedig a készségek hiányát próbáljuk műveltséggel ellensúlyozni, az szimpla önáltatás. Ezért kell az oktatásnak a készségek elsajátítására irányulnia.

Az nem bűn, ha olyasmit (is) tanulunk/tanítunk, ami nem bír effektív hasznossággal. Az sokkal inkább közelít hozzá, ha nem tanítjuk meg azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a gyerekek képesek legyenek boldogulni az életben. Aláírni a nevüket, elolvasni és megérteni egy szerződést, kiszámolni, mennyibe is fog nekik kerülni az a hitel valójában. Kommunikálni egy másik emberrel, együttműködni vele, vitatkozni anélkül, hogy veszekednének. Kiértékelni az interneten talált információkat, eldönteni róluk, hogy hihet-e nekik vagy engedje el őket. Önbizalommal vágni bele a kihívásokba és megőrizni az önbecsülését. Hajlandónak lenni keményen dolgozni és képesnek lenni önfeledten élvezni az élet szépségét. Nem kérdeztük, de szerintünk Arany János is ezt akarta volna.

Jövő héten folytatjuk!