Egy radikális nézőpont az oktatásról 2. rész

Szabó Gábor 2022-10-12

Igen, ez valaminek a folytatása. A valamit itt olvashatja el az, aki szeretné képbe helyezni magát. És terveink szerint ennek a folytatásnak is lesz folytatása, mert manapság a trilógiák a menők. A cikkek célja az, hogy kicsit körbejárja, mi is kellene legyen az oktatás célja. Bár objektivitásra törekszünk, a végeredmény elkerülhetetlenül szubjektív lesz. Részint a saját érzelmeink miatt, részint pedig azért, mert a téma annyira összetett, hogy a teljes objektivitás gyakorlatilag esélytelen. Ettől azért még próbálkozunk.
 
Az előző részben azt fejtegettük, hogy az oktatásnak valamilyen készségben kell végződnie. Ha ez nem valósul meg, akkor nem beszélhetünk oktatásról. A probléma az, hogy ez leginkább az úgynevezett készségtárgyak esetében nyilvánvaló és legyünk őszinték: az általános oktatásban éppen ezek a legkevésbé fontosak. Meggyőződésünk, hogy paradigmaváltásra van szükség és minden tanított tárgy esetében meg kellene tudnunk válaszolni ezt a kérdést: milyen készséget igyekszünk átadni a diákoknak? Az olvasás, az írás és a számolás esetében ez még magától értetődő. De aztán kezdünk bajba kerülni és a készségek fejlesztését egyre inkább kiszorítja az információs szőnyegbombázás.

Ennyit az előzményekről, térjünk rá aktuális témánkra: milyen releváns készségekre kellene hangsúlyt fektetni az oktatás során? Itt és most tudatosan nem foglalkozunk az olyan, maguktól értetődő készségekkel, mint az olvasás, írás, számolás. Azt is hangsúlyozzuk, hogy nem a teljességre, sokkal inkább a gondolatébresztésre törekszünk. Azokra a készségekre fogunk összpontosítani, amelyek hiányát jelenleg a legfájdalmasabbnak látjuk. Ha valakit a kiegészítés sürgető késztetése kínozna, az használja bátran a komment szekciót! Akkor kezdjünk bele!


A tanulás megtanulása

 
A legenda szerint egy amerikai színésznőtől származik a mondás, miszerint, aki olvasni tud, főzni is tud. Valahogy így van a mi kultúránk a tanulással is. Megtanítjuk a gyereket olvasni (egyre inkább úgy-ahogy, mert nincs idő a fejfájásra), aztán feltételezzük, hogy ha tud olvasni, nyilván tud tanulni. Ijesztő, hogy ez mennyire nem igaz. A tanulásnak van egy alapvető technológiája, plusz számos olyan trükkje, amelyek megkönnyítik a tanulást és/vagy javítják a hatékonyságát. A gyerekek többsége pedig úgy evickél végig az iskolákon, hogy szinte semmit nem hallanak ezekről. Hogy miért, az rejtély. Annyira nyilvánvaló, hogy az oktatásnak legelőször ezt a két kérdést kellene tisztáznia: miért tanulunk és hogyan tanulunk?

Fogalmazzunk nagyon egyértelműen! A tanulás nem tehetség kérdése. A tehetség kizárólag a tanulás sebességét befolyásolja. Minden tárgyra igaz, hogy egyeseknek gyorsabban, másoknak lassabban megy. De ha nem megy, az a tanulás technológiájának a hiányából fakad. A tanulást is meg kell tanulni.

Kommunikáció


Az “aki olvasni tud, az tanulni is tud” mintájára itt a másik nagy mítosz: aki beszélni tud, az kommunikálni is tud. Ez kb. annyira helytálló, mint az, hogy ha valakinek megtanítjuk, hogyan rúgja el a labdát, akkor az illető már focizni is tud. Hogy (övezze mély tisztelet a kivételt) mennyire nem tudunk kommunikálni, azt fájdalmasan látványosan demonstrálja, micsoda állóháborúk képesek kialakulni akár még egy családon belül is, ahol a felek ellentétes álláspontokat képviselnek mondjuk a politikával kapcsolatban. De bizonyíték az is, hogy a vélemények ütközése bármely tetszőleges komment szekcióban milyen gyorsan képes elérni a “rohadnál meg anyáddal együtt” mélységeit. És akkor még nem beszéltünk a válásokról, a válásig el nem jutott, de lényegében megdöglött párkapcsolatokról, a munkahelyi feszkókról és a gyereknevelés kudarcairól.
 
Nem gondoljuk, hogy egyenlőségjelet kellene tenni az élet és a kommunikáció közé. Azt viszont nagyon is gondoljuk, hogy az életünk minőségét alapvetően határozza meg a kommunikációs képességünk. Ha van készség, ami aranyat ér, az a kommunikációs készség. Hogy a legtöbb iskolában miért nem foglalkoznak vele még érintőlegesen sem, hogy miért nem része az alaptantervnek - ennek megválaszolását az Olvasó fantáziájára bízzuk. Paranoiások előnyben…


Empátia

 
Az empátia lényegében elválaszthatatlan a kommunikációtól. De annyira fontos, hogy külön is meg kell említeni. Egyrészt azért, mert az empátia nélküli társadalom atomizált társadalom, ahol többé-kevésbé mindenki egyedül van. Az atomizált társadalom pedig egyenes út az orwelli totalitárius elmebajhoz. De azért is foglalkoznunk kell vele, mert az empátia (mint minden készség) fejleszthető. És egyre inkább fejlesztésre szorul.
 
Amikor 2020-ban kitört a pandémia, egycsapásra megsokasodtak a megelőzéssel és az egészség megőrzésével kapcsolatos felvilágosítások. Miért? Azért, mert a világunk, az életünk olyan nyomás alá került, ami ezt kívánta. Az empátiával hasonló a helyzet. Napjainkban sokkal több tényező dolgozik az empátia ellen, mint 30-40 évvel ezelőtt. Ha kicsit hatásvadásznánk, beszélhetnénk közöny-pandémiáról is. A közöny legalább annyira virulens, mint a Covid-19 és ha nem védekezünk ellene, ne csodálkozzunk. Az empátia lényegében a civilizáció immunrendszere. Ha leépül… A többit el tudjuk képzelni.

Az információ kiértékelése
 

Régi axióma, hogy a hiány értéket teremt. Ennek folyománya, hogy amiből van dögivel, azt nem érezzük értékesnek. Volt idő, amikor az információ valóban értéket képviselt, egyszerűen azért, mert csak korlátozottan volt elérhető. Mára ez alapjaiban változott meg. Kis túlzással kijelenthető, hogy egy számítógép és internetkapcsolat segítségével bárki bármiről bármit megtudhat. Az információhoz jutás már nem kunszt. Az új király az információ kiértékelése. Nem az a kérdés, mit tudsz. Az a kérdés: honnan fogod tudni, hogy valóban úgy van? És mihez kezdesz vele?
 
Régen az információhoz jutás sokkal szabályozottabban zajlott. Egyrészt azért, mert az információhoz jutás fő forrása az oktatás volt. Másrészt azért, mert a sajtó, a publikálás, az írás világa sokkal zártabb volt, akár a kompetenciával kapcsolatos elvárásokat, akár a technikai megvalósítást illetően. Manapság gyakorlatilag bárki lehet információs médium. Ezzel együtt pedig az, ami korábban csak marginális probléma volt, mára központi kérdéssé vált.
 
Az információ kiértékelésének két fő kérdése az információ valóságosságának, valamint relatív fontosságának megítélése. Mindkettővel nagyon rosszul állunk. A probléma pedig egyre égetőbbé válik. Ezért lenne létfontosságú, hogy ezt már az iskolában tanítsák.

Egészség
 

Gyorsan határolódjunk el az egészségmániásoktól és szögezzük le: az egészség nem cél, hanem erőforrás. Méghozzá talán a legértékesebb erőforrásunk. Nem sok embert találunk, aki hajlandó lenne az egészségét pénzért odaadni. A többség mégis ezt teszi. Ahogy James Lachard írja az “Interjú Istennel” c. novellájában: az ember feláldozza az egészségét azért, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. A bibi ott van, hogy a visszaszerzés a legritkább esetben jár 100%-os eredménnyel.
 
Először talán Alex J. Zautra, az Arizoniai Állami Egyetem professzora állt elő azzal a nézőponttal, miszerint az egészség sokkal inkább képesség, mintsem állapot. Vagyis nem az a kérdés, hogy valaki pillanatnyilag egészséges-e vagy beteg, hanem az, mennyire képes megőrizni az egészségét, illetve mekkora a gyógyulási képessége. Szem előtt tartva a közegészségügynek a Titanic sorsára hajazó állapotát, valamint azt, hogy milyen ára van a gyógyulásnak a magánegészségügyben, nem nagyon lehet kérdés, hogy az egészség képessége drámai módon értékelődik fel.

A célok megvalósítása
 

Nagyon nehéz olyan gyereket találni (főleg a kisebbek között), akinek ne lennének álmai. Legalább ennyire nehéz a felnőttek között olyat találni, akinek még vannak. Az átalakulást könnyű a közben kifejlődött realizmus számlájára írni. De amilyen könnyű, olyan szánalmas is. Mert az igazság teljesen más. Az emberek nem azt ismerik fel, hogy az álmaik irreálisak és értelmetlenek. Abba törődnek bele, hogy úgysem tudják megvalósítani őket.
 
Vannak, akik képesek egészen hosszútávú célokon is dolgozni. Ők a kivételesek. A többségre inkább az jellemző, hogy nem tud mit kezdeni a távolsággal. Minél messzebbre esik tőle térben és időben egy cél, annál inkább neki sem lát a megvalósításnak. De ez nem azt jelenti, hogy nem képes rá. Azt jelenti, hogy meg kell tanulnia. Hogy egy divatos kifejezéssel éljünk, ez a proaktivitás lényege. Az emberiség jelentékeny része pedig azért annyira reaktív, mert sosem tanulta meg, hogyan lehetne proaktív.

Újrakezdés
 

Ugye hallottuk már, hogy minden változik, csak a változás állandó? És ugye nem gondoltunk bele abba, hogy ez mennyire nem igaz? A változás sem állandó. Épp ellenkezőleg: a változás gyorsulása az, ami a XXI. század talán legnagyobb kihívását jelenti. Nem az a probléma, hogy a világ és az életünk változik. Az a probléma, hogy ezt egyre gyorsulva teszi. Mintha egy filmet próbálnánk úgy nézni, hogy egyre gyorsabban pörgetjük. Nehéz elkapni a cselekményt? Egyre nehezebb lesz.
 
Mit jelent ez valójában? Azt, hogy régi szakmák tűnnek el és újak jelennek meg. Ez persze nem újdonság. Ami újdonság, az a folyamat sebessége. Régen az ember a teljes aktív életét ledolgozhatta úgy, hogy az élete elején megszerzett szaktudása többé-kevésbé érvényes maradt. Manapság ennek az esélye egyre közelebb lopakodik a nullához. Gyakorlatilag biztosra vehető, hogy a mai gyerekek életük során többször is újrakezdésre kényszerülnek majd. Ez megint olyasmi, ami egyeseknek zsigerből megy, a többségnek viszont tanulnia kell. Kellene.

Zárszó

 
Tudjuk, hogy a lista távolról sem teljes. De azt is tudjuk, hogy ha a listán szereplő készségek szerves részét képeznék az alaptantervnek és a pedagógusok fel lennének készítve arra, hogy eredményesen adják át ezeket a tanulóknak, az olyan hatással lenne a társadalmunkra, amit leginkább a “csoda” szóval jellemezhetnénk. A csodavárás persze nem hatékony stratégia. Nem számítunk rá, hogy ez máról holnapra bekövetkezik. De minél többet foglalkozunk a témával, annál nagyobb valószínűséggel válik valóra.
Jövő héten folytatjuk!